Az aratás „a földművelő munka koronája, jutalma”, s „népünk a búzát, az életet, Isten ajándékának tekintette”. Nem csoda hát, ha ennek a munkafolyamatnak a kezdete és a vége különbözött sok más munkáétól. Volt ennek valami kultikus komolysága, ünnepélyes, szinte vallásos hangulata.

Július a forró nyár és az aratás hónapja. A kenyérgabona betakarításának sikerét számos hiedelemmel és népszokással igyekeztek biztosítani. Minden estben az aratási munkát fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel kezdték.

Az aratók a munkánál használatos eszközeiket a templomkertben gyűjtötték össze, ahol a helyi pap megszentelte. Az aratómunkások a búzatábla szélén letérdeltek, keresztet vetettek, majd csak e szertartás után kezdték el a munkát. Az első learatott búzaszálnak, az első kévének nagy jelentőséget tulajdonítottak, hiszen amelyik baromfi, háziállat ebből falatozott, az egészséges és termékeny lett, ha az arató derekára kötötte a kévét, az elűzte belőle a fájdalmat, vélték a hiedelmek szerint.

Az aratókat elsőként meglátogató gazdát a learatott gabona szalmájával megkötözték, és csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. A legtöbb hagyomány azonban az aratás végéhez kapcsolódik. Egy kis darabon talpon hagyták a gabonát, hogy jövőre is biztosítva legyen a jó termés. Az utolsó kévéből készült az aratókoszorú, amit a gazdának váltság ellenében nyújtottak át. Az aratókoszorút a mestergerendára akasztották, és vetéskor a koszorúból kimorzsolt szemeket a vetőmag közé keverték. Az utolsó kalászokból mindenki hazavitt egy kis csomót. Az aratókoszorú különféle formájú és nagyságú lehetett: csigaszerű, korona, koszorú alakú. A magának arató család nem rendezett ünnepséget. Az aratóbálokat elsősorban az uradalmakban rendezték.

Sokfelé aratási ünnepséget tartottak, ahol az aratók aratással, búzával kapcsolatos dalokat énekeltek:

„Arass rózsám, arass, megadom a garast. / Ha én meg nem adom, megadja galambom.”

forrás: Magyar Szó Online