Szalai Nikoletta
Borászportálok bortudósító

A szüret a különböző történelmi korokban mindig többet jelentett egyszerű munkánál. Ünnepnek számított és számít, hiszen egy egész évi munka eredményével néz szembe a szőlőművelő. A szüret a XVI. és XVII. században igazi sátorosünnep volt, melyre még a hadviselő vitézek is hazasiettek. Városaink statumai szerint szüret idején még a törvénykezés is szünetelt!

Az 1700-as évektől az 1900-as évek közepéig mindig október végén zajlott a szüret Tokaj-hegyalján. Október 28-a, Simon-Júda - a szőlők védőszentjének napja - jelentette a szüret kezdetét. Ezelőtt szüret hivatalosan nem kezdődhetett. Annyira szigorúan betartották ezt a fordulónapot, hogy egyes községekben harangzúgás és mozsárágyúk dörgése jelezte a szüret kezdetét.

A szüret menete egyszerű volt: Kisebb birtokosoknál kalákában szedték le a szőlőt, rokonok, ismerősök segítettek, akiket a gazda látott el ebéddel. Elmaradhatatlan volt a pogácsa, pálinka, lacipecsenye, gulyás és a bor. A nők szedtek, a férfiak puttonyoztak. Minden puttonyos kezében ott volt a frissen vágott pálca, melyre minden puttony szőlő után egy-egy rovást faragtak. A szedők mögött, kezében kis pálcával a pallér csapkodta a szedett tőkék leveleit, ügyelve arra, hogy sor ki ne maradjon, szedetlen ne legyen egyetlen tőke sem, továbbá irányította a szedők sorát is.

A puttonyból a szőlőt a terhesbe öntötték, amely mellett álltak a gyerekek, és három-négy ágú karóval, az úgynevezett csömöszölővel zúzták a szőlőt. A szüret végeztével felcsendült a végzésnóta, a szekereken hazavitték a terhest és az embereket.

Ezután megkezdődött a szőlő feldolgozása: Darálás, áztatás, taposás, préselés, fordítás… A régi hagyományokból maradt fenn az a kedves szokás, hogy ha a gazda jó, kedves, és szeretik, tisztelik, akkor a puttonyos legények vagy a szüretet vezető pellér négyágú szőlőkoronát készített, melyet felpántlikázva tiszteletük jeléül átadtak a gazdának, aki áldomást ivott ezután szüretelő munkásaival.

A gazdagok szürete mind külsőségeiben, mind tartalmában eltért az egyszerű birtokosok szüreteitől. Itt a gazdák nem szüreteltek. Megbíztak egy szüretgazdát, rendszerint a vincellérüket, hogy a szüretet levezényeljék.

A szüret végeztével rendezték meg a hetedhét országra szóló szüreti bált, amely alkalom volt rokoni látogatásra, ismerkedésre, eljegyzésre és egyszerű szórakozásra.

A szürethez kapcsolódó mulatságok közül legjelentősebbek a szüreti felvonulások. A 18. század második felében alakultak ki az ún. Baksus ünnepségek, amelyek megrendezése antik (görög és római) mintákon alapult, vándorló kádárlegények ismerték meg német vagy nyugati szláv nyelvterületen és erősíthették nagy valószínűséggel az antik hagyományokat.

Az eredetileg görög Dionüszosz-kultusz a rómaiaknál a Bacchus-kultuszban folytatódott, akik minden év december 17-e és 23-a között ülték a szaturnáliákat, a későbbi elnevezésű bacchanáliákat, amikor egymást megajándékozták, megvendégelték.

A kereszténység kezdetén ezek az ünnepségek a böjt előtti farsang idejére tolódtak, és Rómában, Firenzében, Nápolyban és Franciaországban álarcos felvonulásokon folytatódtak, amelyeknek a neve a carne vale volt (búcsú a hústól).

A „Baksus”-kultusz a XVIII. század második felétől kapott egyre nagyobb teret Tokaj-Hegyalja folklórjában, különösen a szüreti mulatságokon, és a máig megőrzött – bár az eredeti folklórhagyománytól már igencsak messzire távolodott – szüreti felvonulásokon. E néphagyomány kialakulása összefügg azzal a ténnyel is, hogy a sárospataki Kollégium számára is nagy ünnep volt a hegyaljai szüret, melynek alkalmából jelentős szabadságot kaptak a diákok, a bor eladása, a korcsmáltatási jog gyakorlása pedig igen fontos bevételi forrása volt a diákságnak és a professzori karnak egyaránt. Újváry Zoltán mindenesetre fontosnak tarja azt a német hatást is, amelyet az 1700-as évek végén érkező telepesek (Trautzondorf, Rátka, stb.) gyakoroltak hegyalja szokásaira.

Marotti Imre kassai jezsuita tanár 1728-ban arra vállalkozott, hogy Magyarország legjobb borvidékeit megénekelje. Jellemző és szellemes részlete a műnek Bacchus mesterkedése, hogy Tokaj-Hegyalját a világ legkiválóbb bortermő vidékévé változtassa. Bacchus elkéri nővérétől, Cerestől Szántót, de a többi vidékre is szemet vet. Meg kell nyernie a szőlőtermelés ügyének a vidék öreg birtokosát, Tokainust és feleségét, Zempliniát. Bacchus, mivel a két öreg vonakodik kötélnek állni, cselhez folyamodik: borrá változtatja a források vizét, melytől aztán lányaik, Tallya, Mada, Tolcsva és Liszka, valamint fiaik, Zombor, Tarcal és Keresztúr lerészegednek. Az öreg Tokaj heggyé változik, Zempliniából pedig föld lesz. Majd Bacchus sorra átváltoztatja Tokainus fiait: Tarcalból kiváló bort adó hegy lesz, a többiből pedig bortermelő mezővárosok. Bacchus diadala a földi lakók felett beteljesedett, s most már csupán az égben kell elfogadtatnia a tokaji nektárt. Menten be is mutatja új szerzeményét Jupiternek, aki még a olümposzi nektárnál is jobbnak ítéli a tokaji bort. Jupiter ezután megáldja a magyar földet, és megparancsolja, váljon ott minden arannyá, a tokaji bort pedig az isteni nektár helyébe teszi.

Körüljárja Bacchus az ő birodalmát,
Hogy hol találná meg a föld legjobb borát
Végre is hát eljut Tokaj vidékére,
Hadd lássa, mit tesznek ott tiszteletére.

Elmegy Tarcalra a magas "Szarvas hegyre"
Mily gyönyörrel néz le Tokaj vidékére,
Nemes bor terem itt, minőt más föld nem ád,
Majd megadja Tarcal, Tokaj, Tolcsva meg Mád.

Hát mikor látja, csakhogy el nem ámul,
Hiszen Zemplén megye hideg helyre szorul,
S mindennek dacára csoda, ami terem,
Nem csoda, hogy Tokajt mégiscsak szeretem.

Iddogálva Bacchus gyakran a pohárból,
Ily ítéletet hoz Tokaj jó boráról:
Champagnát gondoztam Choist meg szeretem,
De isteni székemet csak Tokajba teszem.

Szirmay Antal (1798)

A Hegyalján mindmáig ápolt hagyomány központi alakja, Baksus, egy hordón ülő, huszárruhába öltöztetett figura, egyik kezében pohárral, a másikban lopótökkel, melyet a szüreti felvonulás idején végighordoznak a menetben, sőt dramatikus funkciót is kap, szimbolikusan ő áll az ünnep középpontjában, mint valami profán oltár. Baksus egyszerre utal az ünnepség antik hagyományaira és magyar, nemzeti voltára. A Bacchus ünnepségek a XVIII. században kezdtek kialakulni Hegyalján, s eredetük minden valószínűség szerint a sárospataki Kollégiumhoz kötődik, melynek jelentős szőlőbirtokai is voltak. Gvadányi József mindenesetre már erre a kialakult kultuszra hivatkozik verses levelében, jellemző továbbá, hogy az újhelyi pálosoknál mutatták be 1765-ben azt a Bacchus-drámát, melyben maga Apollo irigyli el Bacchustól tokaji székhelyét.

A Baksus hagyomány egyik potenciális forrása a Németországban is jelentős szerepet játszó Bacchus-ünnepség volt. Erdélyi János 1840-ben írt jegyzete szerint „Bacchus lapos hordón keresztbetett lábbal ül, lumpenvagabund öltözetben, kezében csodálatos hosszú töklopót, szőlőt, poharat tartván. Fejét fedő kis veres kokastollas csákója félre csapva, minden évben kapásbál alkalmával az utcán zene kiséretében kardos legények őrködése mellett meghordoztatik, előtte két fehérbe öltözött szűz lány szőlőtőkét, zöld hajtású venyigét, s néhány érett szőlő gerezdet visz.” Itt még németes öltözékben ül Bacchus, a huszárruha Balassa Iván feltételezése szerint „a szabadságharc után kerülhetett rá, amikor az emberek a nemzeti ellenállás kifejezésének minden lehetőségét megragadták.”

Mégis, a Tokaji Múzeum kőből faragott Bacchus-szobra legkésőbben is a XIX. század elején, a szabadságharcot jóval megelőzően keletkezett, s ez már magyaros ruhába bujtatott boristent ábrázol. Sokkal valószínűbb, hogy Baksus pajtás már korábban nemzeti ruhába bújt a XIX. század elején külsőségekben is megnyilatkozó nemzeti identitáskeresésnek és –kifejezés hatására.

A hegyaljai Baksus-kultusznak nem őrződik meg semmilyen idegen eleme: asszimilálódik a polgárosultabb, jelentősebb iparos réteggel, értelmiséggel és deáksággal bíró hegyaljai mezővárosok hagyományai közé, s új szokások szülője is lesz. Ez pedig a szüreti felvonulás és mulatság, a magyar Baksus-ünnep, mely legtovább Olaszliszkán, Mádon és Erdőbényén maradt meg, hagyományát pedig az ún. Kapás társulatok, illetve Fáklyás társulatok ápolták, melyek mai fogalmaink szerint - és akkori értelmezésben is – civil szerveződések, afféle egyletek voltak, legfontosabb funkciójuk pedig éppen a Baksus-ünnep, és a szüreti bál megrendezése volt. Sajnos, ezt a „liturgiát” csak kb. az 1920-as-30-as éveitől tudja pontosan végigkísérni a néprajztudomány, de így is valószínűsíthető, hogy a múlt század elejének Baksus-ünnepe már régi hagyományokra tekinthetett vissza.

Erdőbényén a szüreti felvonulás menetében két legény baksus (Bacchus) figuráját viszi. A baksus nemzeti színűre festett, hordón keresztbe tett lábbal ülő, 70 cm magas figura, lumpenvagabund öltözetben, kezében csodálatos hosszú lopótökkel és pohárral. Fejét fedő kis veres kokastollas csákója félrecsapva.

A Baksus-hagyománynak ma is számos emléke van. Nem pusztán a minden évben megrendezett szüreti fesztiválok őrzik a hagyományt Tokajban, Erdőbényén, Tállyán, Mádon, Bodrogkeresztúron, Tarcalon, hanem számos Bacchus-szobor is emlékeztet a hagyományra. Ezek közül a legismertebb Tokaj főterén található, Szanyi Péter alkotása. Ám Tokajban nem pusztán itt található Bacchus-szobor: a MÁV állomás melletti téren egy fából faragott Bacchus fogadja a Tokajba érkező vendégeket, nem messze a főtértől pedig a Bethlen Gábor utcán az egyik pince bejáratán egy mongolos arcú Bacchus-figura ül hordón, várja a szomjas vándorokat.