Karácsony előestéjén elcsendesednek az utcák, a zajos szórakozóhelyek, hazatérnek az emberek, hogy otthon, családi körben üljék meg az ünnepet. Eloltják a lámpát, meggyújtják a gyertyát, s annak fényében sugárkoszorút von a szeretet a karácsonyfa köré gyűlt családra és az ajándékokra.

Az ünnep ez alkalommal annak is próbája, hogy felnőtten él-e bennünk a gyermekkor, hogy az ajándékozásban mi a fontosabb számunkra, a kapni-e, vagy az adni-e, hogy az ajándék ér-e többet nekünk, vagy az örömszerzés, a nagybetűs szeretet? Lehet az ember csodatévő, áldozatkész, sőt önfeláldozó, de igaz szeretet nélkül mindez semmit sem ér. Feszített tempójú világunkban megszerezhet magának az ember szinte mindent, csak éppen szeretetet nem vásárolhat, s nem lophat. Szeretetet csak adni és kapni lehet: örömszerző ajándékként.

A szeretet együtt jár a békességgel, hiszen csak a béke teszi lehetővé, hogy gyermekeink felnőhessenek, s családot alapítva tegyenek meg mindent azért, hogy a boldogság szelleme ragyogjon minden ház ablakán, hogy szeretet kapcsolja egymáshoz az embereket, az emberiséget.

A karácsonyfák csillogó fénye alatt ne azt vegyük számba, hogy mit kaptunk, inkább azt, hogy mit tudtunk adni egymásnak. E szerint ez ünnep alkalom lehet a kapcsolat tartalmára, minősítésére. Lehet az ajándék formális, amennyiben az egymáshoz való viszony is az, lehet csupán külsőség. Örömöt igazából annak tud az ember adni, akit (jól) ismer, akit becsül, akit szeret.

A szeretet egy olyan meg nem fogható különleges dolog, önzetlen jó akaratban megnyilatkozó érzelem, amely annál jobban gyarapodik, minél többet nyújt magából, minél „tékozlóbb”, annál gazdagabb lesz –, ő maga. Álljunk meg tehát e bensőséges, szent ünnepen egy kis időre, hogy meggyőződhessünk róla, tudunk-e tiszta szívből szeretni tudunk-e, örülni egymásnak és ha igen, akkor más dolgunk nem lehet a világon, küzdeni a legnemesebbért: egymásért.