A fonó a női társasmunka legfontosabb alkalma volt. Az őszi behordástól többnyire a farsang végéig tartott.

Mikor fakad a bodzafa,

Nem kell senkinek a rokka.

Szent Györgykor mindenképpen be kellett fejezni a munkát, mert úgy tartották, „hurka teremne a szöszben”.

A fonás kezdőnapja kötődhetett valamilyen jeles naphoz, például Galgamácsán Szent Mihály-napkor (szept. 29.), Nógrádsipeken az Imre-napi búcsú (nov. 5.) után kezdték. {7-214.} Sokfelé bizonyos munkák befejezéséhez kötötték, például a kukoricaszedés befejezéséhez. Erdélyből, Bácskából arról tudósítanak, hogy csak decemberben kezdték a fonást.

Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt a fonás. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. Ugyancsak tilalmas nap volt Borbála (dec. 4.) is. Göcsejben az a hiedelem élt, hogy Borbála bedobná az orsót az ablakon. Általában tiltották a fonást szombaton, ünnepek előtti napon és az ünnepnapokon.

A fonóknak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony- és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók. Házról házra jártak, vagy egy időre közösen béreltek házat. A munka jellegét tekintve is különböztek: az ún. kalákás fonókban mindenki a háziasszony fonalát fonta, általánosabb volt, amelyikben mindenki a magáét, s legfeljebb bizonyos napokon a helyet adó gazdasszonyét. A múlt századi szokásgyűjtemény a házról házra járó fonó székely változatáról szól: „Télben, mikor fonás ideje van, a székely leányok ma egyik, holnap másik háznál gyűlnek össze fonni, s ezen összegyűlést nevezik ők guzsalyos vagy korusnak” (Réső Ensel 1867: 263). Kalotaszegen és a bácskai Gomboson még a két világháború közti időben is a fentiekhez hasonlóan sorra járták a házakat.

A házakat bérlő fonóról ugyancsak olvashatunk múlt századi leírást: „Fonodának nevezzük azon házat, hol téli hónapokon át, a leánysereg fonás végett, szombatot, vasárnapot és más ünnepnapokat kivéve, esténként, legyen bár a legnagyobb sár, vagy zúgjon a legdühöngőbb zivatar, összegyűl. Alig hozzák t. i. az asszonyok rendbe a paszkoncza vagyis virágos kendert, szeptember dereka táján, hosszabbodván már az esték, egy vasárnap néhány meglettebb leány szertenéz a faluban, s kiszemel néhány házat, melyeket fondául alkalmasoknak vél. Ezek azután társnőikkel tartott tanácskozás után felszólítják a kiszemelt házak birtokosait, engednék meg, hogy hozzájok járjanak fonni. Ha kedvet mutat rá a háztulajdonos, megköttetik az alku, mi minden leánytól rendszerént kialkudott mennyiségű eledel, vagy kukoricza vagy kender s más efféléből, vagy abból áll, hogy nehány este a házát átengedő gazdasszonynak minden leány fon, de csak az ő kenderéből. Mivel pedig az egész falubeli leánysereg az udvarlásra járadó legénységgel egy szobában bajosan férne el, fonodául két házat, a helység két végén alkusznak ki, s úgy osztakoznak el, hogy mindenkinek legközelebb esik vagy az egyik vagy a másik ház. Itt szerepelnek azután a kedves társasjátékok és tarkabarka mulatságok” (Réső Ensel 1867: 15–16). A fonóbeli ételeket, a világításhoz szükséges petróleumot, a fűtéshez a fát a fonóba járók közösen adták össze.

A fonónak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas élete, az udvarlás, párválasztás szempontjából. A fonóba járás kötelező volt, az elmaradókat felkeresték, kikolompolták, taligán húzták el a fonóba. A legények nemcsak a megjelenésüket, de a munkájukat is ellenőrizték. Ismert módszer volt az ún. kulcspróba. A hanyagul fonó lány szöszéből csak sokára hullott ki a kulcs.

Különösen a lányfonóba a lányok ünnepi ruhában mentek, fonóeszközeiket feldíszítették.

A fonónak meghatározott rendje volt. Ez érvényesült az ülésrendben is. A borsodi fonóban például a fal mellett helyezkedtek el az új fiatalok, a szélen az ajtónyitogatók, kitüntetett helyet kaptak a szorgalmasok vagy a mesélők. A gazdasszony a kemencesutban ült. A legények meghatározott napokon látogathatták a fonót. A fonó több hónapos életét befolyásolták az ünnepek, jeles napok is. Így például Katalinig énekeltek, táncoltak, {7-215.} adventtől karácsonyig csendesebb időszak volt, majd farsang idején érte el a fonóbeli szórákozás a csúcspontját.

A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket részben a lányok maguk között játszották, de jó néhányat a legényekkel együtt. A leányjátékok az énekes, táncos változatoktól az ügyességet fejlesztő, testedző játékokig terjedtek (Lajos 1965).

Különösen a leányfonókban alig várták a legények érkezését, ezért mindenféle praktikákkal igyekeztek odacsalogatni őket. „Ha hosszalják a legények kimaradtát, egy leány seprőt vesz, s minden társa előtt söpör, kérdvén kit söpörjön oda? A kérdezett szeretőjét nevezi meg. Ekkor amaz egyet toppant a seprővel mondván, hogy a nevezett legény mindjárt ott teremjen. Emigy söpörve minden társa előtt, a szemetet és a söprőt a feje fölött az ajtó felé dobja, s ha az nyéllel fordul kifelé, a legények eljönnek. Tudni akarják azonban azt is, merről fognak érkezni? A szemetet tehát kiviszik az útra, ráállva füttyentgetnek s honnan kutyaugatást hallanak legelőbb, onnan jövendenek a legények” (Réső Ensel 1867: 17–18).

A közös játékok a párválasztással voltak kapcsolatosak. A legnépszerűbb fonójátékok a Megy a kosár..., Fordulj bolha..., Kútba estem... voltak. Ezek közül a „Megy a kosár...” szövegkezdetű játék az egész magyar nyelvterületen ismert volt, nemcsak a fonóban, hanem más társasmunkák alkalmával is. Nógrádsipeken a Fordulj bolha... játékot úgy játszották, hogy egy legény leült egy székre, a többiekkel a következő párbeszédet folytatta:

– Fordulj bóha!

– Nem fordulok!

– Meddig

– Míg XY meg nem csókol!

(Tátrai Zs. gy. 1973)

A lánynak pedig, ha tetszett a legény, ha nem, oda kellett menni megcsókolni.

A fonó az udvarlás fő helyszíne volt. Az ún. legényjáró napokon keresték fel a fonókat. A fonóbeli udvarlás, a mások előtt való ölbeültetés, csók megengedett volt, holott az utcán még jóformán egymás mellett sem mehettek a lányok a legényekkel a hagyományos falusi szokások szerint.

A fonóbeli udvarlás kedvelt formája volt az orsó leverése. A leesett vagy levert orsót csókkal kellett visszaváltani. Ha elmaradt a csók, a legények bosszút álltak, például a borsodi fonóban a fonalat lemotollálták, a szöszt vizes vályúba dobták.

A fonó különösen a farsang időszakában volt a szórakozás helyszíne. Nemcsak a legények keresték fel ilyenkor a fonókat, és adtak elő különféle jeleneteket, incselkedtek a lányokkal, hanem a lányok is felkeresték egymás fonóit jelmezesen. Ijesztgették, szórakoztatták egymást. Ilyenről a múlt századi szokásgyűjteményben is olvashatunk az agárdi fonóélet leírásában: „Amely fonoda fiatalsága meg akarja látogatni a másikét, egy leányt igazi csodává öltöztet fel, úgy hogy az is, ki kísértetet nem hisz, véletlenül találkozva vele alkalmasint nem kevésé döbbenne meg. S ily felöltöztetésben kifogyhatatlanul találékony az ifjúság. Kész lévén a csoda az egész fonodai fiatalság elindul a másik fonodába, s itt egy követe által bejelenti, hogy valami ujdonság...utazó, állat, áru, termény stb. látható a faluban, meg akarják-e nézni? Kedvező választ adatván a csoda {7-216.} kíséretével bemegy, s feladat, a társaságot bohóságaival kaczagtatni, mit azután közös táncz követ. Pár hét múlva másik fonoda szintén csodával viszonozza a látogatást” (Réső Ensel 1867: 19). A farsangi dramatikus játékok többségének a fonó volt a színhelye. Ezekről a játékokról Ujváry Zoltán fejezete ír részletesen.

A házasság-, férjjósló eljárások többségét magányosan kell elvégezni. Vannak azonban közösen végzett jósló eljárások is, amelyeknek ugyancsak a fonó volt a fő színtere. Legismertebb módja volt a meggyújtott kenderkóccal történő jóslás. Szatmárban a meggyújtott csepűgomolyagot magasra hajították, s ha lobbot vetve égett, a lány közeli férjhezmenetelére jósolt. Az Ormánságban, Kalotaszegen, a borsodi fonókban is úgy jósoltak, hogy három csepűbábot állítottak, a középső a lányt jelképezte, a két szélső a legényeket. A lányt jelző bábot meggyújtották, s amelyik gyújtatlan maradt, azt jelezte, hogy az illető legény nem szereti a lányt. Véletlen jelenségekből is jósoltak. Ha valaki magasra kötötte a szöszt, úgy vélték, soká nem megy férjhez.

A párosító, kiházasító énekek fő helye is a fonó volt. A kenderkóc meggyújtásakor Galgamácsán hangosan kiáltották annak a legénynek a nevét, akit szerettek volna, ha eljönne: „Potty ide Kuruc Jóska!” A tűz körül guzsallyal táncoltak:

Be, be Panna, be már,

Guzsaly, orsó bomlik már,

Te meg Kuruc Jóska haza már,

A lovaknak enni adni már!

(Vankóné 1976: 243)

A fonóbeli párosítók közül szintén a fonóra utal az alábbi, Bodonyból való ének:

Fonjunk, fonjunk, fondogállyunk,

Majd el, majd el,

Majd el haza hazamenjünk.

Lám a szegén Kovács Mari

Nem mer, nem mer

Nem mer hazamenni.

Küldjük érte Balog Pistát

Majd el, majd el,

Majd el, haza, hazahajtja.

(MNT IV. 477. sz.)

Végezetül idézünk egy kedvelt lírai dalt, mely a fonóbeli udvarlást idézi:

Virágos kenderem

Kiázott a tóba,

Ha haragszol babám,

Ne jőjj a fonóba.

{7-217.} Elejtem az orsót,

Nem lesz ki feladja,

Bánatos szívemet

Ki megvígasztalja.

(Gyergyóújfalu, Csík m.; Ortutay–Katona 1975: I. 204)

A tollfosztó az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban. Néhol még ma is eleven hagyománya van. Bérelt vagy meghívásra látogatott házaknál fosztottak. A tollfosztás, mint a többi kaláka jellegű munka, egyúttal a közös szórakozás alkalmát is jelenti.

Lukácsházán a tollfosztásba csak azért mentek el a legények, hogy elszórakozzanak. Mikor a fosztást befejezték, áldomást ittak. Akkor a gazdasszony süteménnyel, borral kínálta a segítőket. Tiszaföldvár vidékén az volt a szokás, hogy a legények összeszedték a kocsányokat, és a lányok háza elé szórták, majd másnap megfigyelték, hogy eltakarították-e. Így tették próbára a lányokat. A Bódva vidékén a tollfosztóba már csak a komoly udvarló mehetett, de az sem maradt sokáig. Palóc vidékeken, ahol a fonó jelentősége sokáig megmaradt, a tollfosztó hagyományai nem voltak olyan színesek. A Dunántúlon azonban a tollfosztó vette át a fonó szerepét. Vépen a húszas években a Láncos Miklós a tollfosztót kereste fel és ijesztgette a lányokat. Néha az udvarra hurcolták vagy kútágashoz kötötték őket. A farsangosok is a tollfosztókat keresték fel. A tollfosztóban énekeltek, beszélgettek. Ipolypásztón többek között az alábbi éneket:

Tollfosztóban voltam az este,

Édesanyám azt is kileste.

Mindig csak azt hányja veti szememre,

Kivel beszélgettem az este.

Nem beszélgettem, én senkivel,

Édesanyám testvéröccsivel.

Azzal sem beszélgettem én sokáig,

Éjfél után három óráig.

(Zalabai 1985: 72)

Turán decembertől februárig tartott a tollfosztás. A segítőket mákos kukoricával kínálták. A Tápió vidékén Luca-napkor fosztottak tollat. Pándon és Kókán tollfosztó bálokat tartottak a házaknál. Kókán a toll csumáját a legény összeszedte, és a neki tetsző lány háza előtt szórta el. Másutt ez a megszégyenítés, itt az udvarlás jele.

Forrás:

Magyar néprajz VII. október - november-december-január