Mezőkaszony

A kárpátaljai Mezőkaszonynál húzták meg a magyar-csehszlovák államhatárt. A vonzáskörzethez tartozó községek nagy része Magyarországhoz került. A szovjet időszakban nem volt könnyű eljutni Kaszonyba. A kishatárátkelő pedig csak 1989-ben nyílt meg Barabás és Mezőkaszony között a magyar-ukrán határon.

Petneházy István a település fölé magasodó hegyen megmutatja a környéket.

„Az a somi hegy, annak a hegyfarknál ott van Csap, arra fekszik, és aztán itten, az ottan Beregsom, itten Mezőkaszony, és a határtól körülbelül hatszáz méterre, már Barabás” – mondja Petneházy István, Mezőkaszony.

A 2300 lakosú, ma is 90 százalékban magyarok által lakott Mezőkaszony annak köszönhette csaknem 60 évig tartó bezártságát, ami korábban a fejlődését is elindította, a vasútnak. A Csap-Aknaszlatina vasútvonal Csehszlovákiáé lett, emellett a trianoni békediktátum pedig egy biztonsági sávot is az új államnak ítélt. A határ akkoriban átjárható volt, a lakosok megművelhették a másik országba került földjüket vagy szőlőjüket, a termést pedig elszállíthatták. A legidősebb kaszonyiak gyerekfejjel érték meg a község visszacsatolását Magyarországhoz. 1938 őszén a fegyveres összecsapásra készülő csehszlovák hatóságok kiüríttették a falut.

„Zápszonyban ért a hír bennünket, hogy vasárnap jönnek a magyarok. Akkor mindenki hazajött, kitűzdelték a magyar zászlókat, kokárdákat felrakták az emberek, és akkor jött a hír, hogy jönnek vissza a csehek. Akkor még egy menekülés, vasárnap, gyalogszerrel, arra is emlékszem, Barabásba menekültünk, akkor már határőrség nem volt. A végén aztán szerdán jöttek a magyarok” – tette hozzá Petneházy István, mezőkaszonyi lakos.

Az igazi elzártságot azonban a megszállóként viselkedő, minden és mindenki iránt bizalmatlan szovjethatalom hozta meg. A határ menti térséget a Balti-tengertől a Fekete-tengerig zónákra osztották.

„Az egész Kárpátalja a hármas zónához tartozott. Úgyhogy, akik már a hágókon jöttek át, azoknak már engedély kellett, úgynevezett propuszka. Utána, ha Beregszászból valaki akart ide bejönni, annak kellett szintén propuszka, és aztán itt, nyolcszáz méterre a határtól, a mezőgazdasági munkálatok elvégzéséhez pedig minden nap kellett menni a vámházhoz, a szovjet határőr parancsnoksághoz, akik adtak ilyen engedélyt, hogy reggel hét órától délután négy óráig lehetett tartózkodni” – meséli Petneházy István.

Gerő András történész

„A Sztalin halála utáni időkben kialakult spontán, mert, ugye abban az időben szervezkedésről szó se lehetett, kialakult spontán egy kis magyar közösség, ahol voltak saját pedagógusok, kitűnő pedagógusaink, orvosaink, magyarul beszélő orvosaink, fogorvosaink, jó gazdasági vezetőink. És azért nem nyíltan, de volt egy kis szolidaritás az itteni magyarok között. Aztán a határnyitás hatására nagyon röviden fogalmazva nagyon sokan elmentek ezek közül az értékes embereink közül, sokan elmentek” – teszi hozzá.

Ma már mindenki számára természetes, hogy schengeni vízummal, vagy kishatárforgalmi engedéllyel bármikor átmehet a szomszédba, ahová alig húsz éve csak lopva pillanthatott át az egykor szebb napokat megélt kaszonyi szőlőhegyről.

A téma kapcsán Gerő András történésszel beszélgettünk, amit megnézhet kapcsolódó videónkban.

Partium

A trianoni békeszerződés megkötése után Románia területe több mint 103 ezer négyzetkilométerrel gyarapodott, amikor Erdélyt és Magyarország keleti részét, a Partiumot és a Bánságot az országhoz csatolták. A Magyar Királyság területének csaknem 32 százaléka Romániához került. 3,3 millió magyar rekedt a határon kívül, közülük több mint másfél millióan lettek román állampolgárok.

Bihardiószeg Nagyváradtól 30 kilométerre lévő község, a román-magyar határ mentén. Benedek Tamás több mint 50 éve él családjával a településen. Gyergyószentmiklóson született, négy gyermek apja. A trianoni döntésről szüleitől hallott, akik akkoriban gyermekként tapasztalták meg a békeszerződés következményeit.

„Nehezen lehet beilleszkedi egy olyan embernek, aki nem tud egy szót se, a famíliájában sincs senki és ha elment valahova, akkor lebozgorozták. Én például, én Benedek Tamás vagyok, de hivatalosan Toma, nem írták be akkor senkinek” – mondja Benedek Tamás Bihardiószegről.

A légvonalban Bihardiószeghez közeli Csokaly falu szántóföldjei mellett húzódik a román-magyar határ ahol 89 előtt sokan próbáltak átszökni. Győri Irén ott töltötte gyermekkorát.

„Az én apámnak közvetlen a határ szélén volt földje és annyira zaklatták ott a határőrök, hogy kénytelen volt eladni. Arra még én is emlékszem, mint gyermek, hogy csak úgy lehetett kimenni kapálni, aratni, ha vittük a személyazonosságit” – tette hozzá Győri Irén Csokalyról.

Varga Sándor édesapja éppen a századfordulón született 1900-ban.

„Befogott szájjal kelletett átéljék, ha akartak élni, vagy pediglen irány a börtön. Nem lehetett erről szólni egyáltalán semmit. Az én szüleim, ha meg is élték, nem beszélhettek róla. Itt nem volt arról szó sem, mintha nem is lett volna. Nem szabad volt tárgyalják ezt az ügyet sem a férj sem a feleség. Ez teljesen lezárt dolog volt” – emlékszik vissza Varga Sándor bihardiószegi lakos.

Varga Gyula családtagjai a békediktátum után, mivel útlevélre nem volt pénzük, ritkán találkoztak egymással.

„Édesanyám testvérei Szerbiába voltak, az édesapámé egy része Bukovinában maradt a másik része meg Magyarországon volt.  A községházán, vagy ilyen helyt nem lehetett csak románul beszélni, és tolmácsot kellett vinni, ha értekezni akartak.  Az volt a legnagyobb bánatuk, hogy amelyik gyermek azután született, azt románul anyakönyvezték” – mondja Varga Gyula.

Akinek megadatott, hogy megélje Románia uniós csatlakozását és a határok újranyitását, ma már könnyebben veheti fel a kapcsolatot az egykor elszakított országrészekben élő családtagjaival. A schengeni övezethez való csatlakozás, amelynek következtében teljesen eltörlik a határokat, sokak szerint enyhíti majd a veszteséget, melyet egykor generációkon át éreztek a Trianoni békediktátum következtében.