A farsang változó hosszúságú időszak, vízkereszt (január 6.) után kezdődik és a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt első napjáig, hamvazószerdáig tart, az idén február 8-ig.

A farsangi szokások gyökerei még az ókori Rómába, illetve Görögországba nyúlnak vissza, számos európai és balkáni elemmel tarkítva. Az ógörög szaturnáliák hősét, az ünnepségek királyát például kockadobással választották ki. Mindenki engedelmességgel tartozott neki, és mindent megkapott, amit csak kívánt, ám a szaturnália végeztével önmagának kellett kioltania saját életét.

A kereszténység enyhítette a pogány szokásokat, átengedte ezt az időszakot a vidámságnak, az egészséges életörömnek, a szórakozásnak. Régen a fonóházakban folyt a mulatozás, bolondozás. Az utolsó összejövetel felért egy kis lakodalommal. Ilyenkor tésztát sütöttek, italt vittek, töltött káposztát főztek, zenészeket fogadtak. A hajnalig tartó mulatozást követően aztán az egész falut megmozgató nagy népi mulatsággal, a farsangtemetéssel búcsúztatták az elmúlt vidám heteket. A jelenlegi farsangi bálok ennek a hagyománynak a folytatása.

A farsang a fiatal párok egybekelésének az ideje is volt, ekkor tartották egész évben a legtöbb lakodalmat. Ez a szokás az evangéliumi kánai menyegzőre utal, amikor Jézus első csodatételeként a vizet borrá változtatta. A farsang a tél és a tavasz küzdelmének szimbolikus megjelenítése is egyben, a tél búcsúztatása és a tavasz várásának ünnepe. A nagy evések és ivások időszaka ez, mellyel szimbolikusan a természetet kívánták nagy bőségre késztetni. A legtöbb népszokást a farsangi időszak végén, farsangvasárnap, farsanghétfőn és húshagyókedden tartják. A farsang utolsó napját jelölő húshagyókedd elnevezés a hús elhagyását, a böjt kezdetét jelzi. Másnap a hamvazó- vagy böjtfogadó szerda már a hosszú böjt kezdetét jelzi. Ismert volt még a szerdát követő csonkacsütörtök elnevezés, mely onnan ered, hogy ezen a napon még el lehetett fogyasztani a maradékot. Innen ered a mondás: „Inkább a has fakadjon, mintsem az étel maradjon".

A farsang végi téltemetés és tavaszvárás szokása a különböző vidékeken másképp nyilvánul meg. Sóvidéken szalmabábut készítenek, amit Illyésnek neveznek, és a telet jelképezi. A halottsiratáshoz hasonlóan zokogás, jajveszékelés közepette elsiratják, majd elégetik. Nyárádmentén év elején, vízkeresztkor két, papírkoronával ékesített szalmabábut készítettek: Csont király és Cibere vajda. A két bábut farsang kezdetekor és a végén is összeverekedtették. Az első alkalommal Csont király, másodszor, húshagyókor Cibere vajda győz. A XVI. századtól említik Cibere és Konc, vagyis a Böjti Ételek és a Húsételek tréfás küzdelmét. A farsangi hagyományok, szokások egy rétege Nyugatról terjedt el tájainkon. Erre utal, hogy farsang szavunk osztrák–bajor eredetű és eredetileg a böjtöt megelőző éjszakát jelölte, majd kiterjedt az egész ünnepi periódusra. A karnevált az olasz carne-vale, vagyis „hús, Isten veled" szólamból származtatják. A maskarázás, a karnevál Olaszországból került hozzánk még Mátyás király idejében, ahol leghíresebb a velencei karnevál. A farsangot a város központjában, szabad ég alatt, a Szent Márk téren rendezik. A velencei karnevál hatalmas színjáték, ahol a városlakók színészek és nézők is egyben. Világhíres a riói karnevál. Rio de Janeiro, a volt brazil főváros utcáin vonulnak fel a szambaiskolák táncosai. A szambazene afrikai eredetű, európai elemekkel ötvözve.

A farsang jellegzetes étele a fánk, ami osztrák eredetű. A fánknak mágikus erőt tulajdonítottak. Ismert a szalagos fánk, ez az eredeti farsangi fánk, továbbá a rózsafánk, vagy más néven csöröge és a cseh fánk, más néven talkedli vagy kőttes fánk.

Lásd a Vendégváró.hu -n a Farsangi fánk recepteket!